Klió 2001/1.
10. évfolyam
Az eichstätti Katolikus Egyetemen 1995 októberében tartott francia-német konferencia előadásait tartalmazza a kötet. Hans-Joachim König volt a tudományos ülésszak szervezője, s a kötet kiadója és szerkesztője is. A konferencia azt vizsgálta, hogy az indiánkérdésben és indián ügyekben milyen új események és jelenségek tapasztalhatók az 1990-es években. De nemcsak politikatudományi vagy antropológiai megközelítésben tárgyalják a tanulmányok a kérdést; a kötetnek erős a történeti vonulata is.
A tanulmányok első csoportja az indián világkép sajátosságait vizsgálja, a második témakör az indián népek integrálódásának kérdéseit, a harmadik a modernitás, modernizálás és az indián kultúrák kapcsolatát, a negyedik a jelenkori indián mozgalmak természetét elemzi. Könyvismertetésünkben az általános kérdéseket tárgyaló tanulmányokat mutatjuk be.
Hans-Joachim König bevezető tanulmánya az indiánkérdés kezelésének ötszáz éves sajátosságait, periódusait tekinti át: a gyarmati kor és a köztársaság korszakát, kiemelve a XIX. századi liberális (és fehér) kormánypolitikák indiánellenességét, ami elsősorban az indián közösségek földjei elleni rohamban jelent meg, és ami a latin-amerikai latifundium rendszerének kialakulásával járt együtt. A fehér, exkluzív nemzetfogalmak kizárták az indiánt a nemzet fogalmából. s a modernizációt az indián asszimilációjával képzelték el, ahogy a XX. század eleji indigenista mozgalmak és állami gyakorlat is, amelyek paternalista módon kezelték az indián ügyeket. Kivételt a mexikói forradalom jelentett, melynek népi-radikális vonulataiban indián-alapú nemzetfogalom körvonalazódott: „indianizálni” kell Mexikót! –- fogalmazódott meg.
A bevezető tanulmány a mai indiánmozgalmakban az egyenlőség és önrendelkezés igényét látja meghatározónak, s egy újfajta látásmódot, mely a társadalmat multietnikus és multikulturális természetűnek látja, s melynek erős a kötődése az ökológiai problémákhoz. E mozgalmak alapigénye, hangsúlyozza König, a liberación, a felszabadulás a neokolonia (újgyarmati, belső gyarmati) helyzetből.
König, aki a XIX. századi latin-amerikai identitás kérdéseinek kutatója, keveset szól a XX. századról. Ezt, nagy tanulmányban széles és átfogó képet adva a kérdésről, Christian Gros teszi meg, aki az 1930–1980 közötti fél évszázadot tekinti át. Gros számára e periódusban két eltérő szakasz különíthető el az indiánkérdés kezelését illetően. Az 1930-tól a 60-as évekig tartó periódusban a populista, nemzeti reformista korszakban az erős állam jelenik meg, mint a felzárkózás, a modernizálódás fő motorja. A populista államok programjaiban az indiánkérdés „anyagi” jellegű aspektusai és feladatai kaptak hangsúlyt: útépítés, oktatás, agrárreform, zöld forradalom, a kényszermunka felszámolása; stb. E periódusban az erős (mesztic) nemzetállam az eszmény, s az indián „felemelése”, „integrálása” tulajdonképpen „fehérítést” jelentett. A „peruanizar”, „bolivianizar”, „mexicanizar” stb. jelszavai az indián önfeladását igényelték, olykor (pl. Vargas Braziliában) egyfajta „buldózerpolitikát” valósítva meg.
Gros úgy látja, hogy az 1960-as évek közepétől a latin-amerikai katonai diktatúrák periódusa a neoliberális gazdaságpolitika időszakát is jelentette. A multinacionális vállalatok (állami támogatással) nagy lendülettel törtek rá az indián területekre, az őserdők irtásával az indián népek környezetének katasztrófáját is okozva. Az ez ellen kezdődő indián mozgalmakat leszerelendő, egyfajta „rezervátum”-politikával (Gros a gettó-politika fogalmat is használja) akarják a katonai diktatúrák a kérdést – erőszakkal – megoldani, néhol a népirtástól sem riadva vissza.
Gros az 1980-as éveket átmeneti és „elveszett évtizednek” látja, amikor, főleg nemzetközi nyomásra, a diktatúrákat demokratikus (vagy legalább is pártpluralista), alkotmányos kormányok váltják fel; de ezen átmenet idején kevés történt indiánügyekben. Mindenesetre ekkor fogalmazódott meg a „pozitív diszkrimináció” gondolata, a részvételi demokrácia, a decentralizálás, az emberi jogok, a környezetvédelem, és a fenntartható fejlődés programja. S kiderül az is, hogy az 1970–80-as évtized fontos új jelenséget hozott: az indiánszervezetek megszületését, egymással való kapcsolódásukat, sőt kontinentális összefogásukat is.
Új „indigenismo” született, amely már nem a fehér/mesztic, paternalista indiánvédelmet jelenti, nem felülről, hanem alulról szerveződik, mozgatója az ekkor születő-erősödő indián középosztályból, indián értelmiségből kinövő indián elit, mely több helyütt erős támogatást kapott a helyi katolikus egyházi vezetőktől is. Új indián világkép formálódik, amelynek gerjesztője a globalizáció és neoliberális gazdaságpolitikák agresszivitása is. Kedvezően alakult mozgalmuk számára a nemzetközi környezet is. Az európai országokban, valamint a világ más részein fellobbanó etnikai konfliktusok figyelmeztettek az indiánkérdés megoldatlanságára is, ahogy az 1990-es bolíviai, az 1990, 1991, 1993, 1994-es ecquadori indián felkelések is. Gros ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a terjedő indián „felkelések” nem erőszakosak, a városokba való csendes, de tömeges menetelés, mintha – teszi hozzá a recenzens – Ghandi erőszakmentes mozgalmát idézné.
Ezek az 1990-es években az egész kontinensen megjelenő mozgalmak, melyek erős ösztönzést kaptak az 1992-es évfordulós ünnepségektől is (ti. hogy a „felfedezés” ünneplését elutasították egy új, indiánközpontú Amerika-történelmet formálva).
E mozgalmak belső természetét elemzi Enrique Rosner az andoki indiánmozgalmak esetén. Rosner pap-teológus, a quitói „indiánok püspökének”, L. Proańónak a tanácsadója s az ecuadori indián szervezetek országos koordinátora. Arra hívja fel a figyelmet, hogy az indián mozgalmakat a politikai jellegű felszín alatt mély és erős, paraszti és vallásos mélyáram táplálja. Ez a mélyáram messianisztikus, tehát vallási jellegű, s indulása a mítoszteremtéssel kapcsolódik össze.
A legtömegesebb az Andokban a kecsua és a aymara indián népek között (együttes létszámuk meghaladja a tízmilliót) terjedő Inkarrí (inka-király) mítosza. Inkarrí Krisztus újjászületését jelenti, ünnepekkel és zarándoklattal kapcsolódik össze.
Az indián mozgalmak és „felkelések” ezért zarándoklat jellegűek; az utat Krisztushoz, a jó keresését jelentik, ahogy 1990-ben a selvából (trópusi őserdőkből) induló indián menet esetében látjuk, mely Potosí püspökének a támogatását is elnyerte. Jelszavuk „föld és méltóság” volt, s szervezőik nagyon érett politikai-vallási tapasztalatokkal rendelkeztek. E mozgalom-zarándoklatok egy másik társadalom igényét fogalmazták meg, mondja Rosner. Ilyen mítoszokat Rosner az aztékok és maják kapcsán is megemlít [Cuahtéma, az utolsó azték uralkodó visszatérése, Hunapui és Ixbalangue maya ikrek szent labdajátékokkal kapcsolatos mítosza, mely a „kukorica (= élet) feltámadásáról” szól]. E mozgalom-zarándoklatok erősen környezetcentrikusak. A kecsua Pachamama istent egyenesen „deidad ecológica”-ként minősíti Rosner, aki arra utal: az erdőégetés (pusztítás) az indián kozmovízióban a Föld halála is, s ezért az élet elleni támadás is.
Egy sajátos indián teológia kezd formálódni, jelzi Rosner, amely a spanyoloktól hozott, harcos katolicizmussal ellentétben békés Istenről beszél, mely pluralista és toleráns más vallási elképzelésekkel szemben. A recenzens úgy látja: mintha a gyarmati kor katolikus evangelizációs folyamata „fordulna meg”. Akkor az indián vallások istenei, mítoszai „bújtak” a katolikus vallás mögé, jellegzetes szinkretista struktúrákat létrehozva. Ma pedig az európai–spanyol katolikus „paraván” mögül bukkannak elő ilyen ősi indián elemek és formálódnak koherens indián-katolicizmussá.
Erre a mozgalom-peregrinációra alapozva születtek meg az indián politikai projektek is, melyek az önkormányzás, földkérdés, területi autonómia, kulturális identitás, emberi jogok és méltóság témaköreit tartalmazzák, s egy új, alternatív társadalom modelljét sejtetik, amely, mondja Rosner, a pluralizmus helyett a „pluriformidad”-ot (sokféleséget), a reciprocitás, a komplementaritás (és nem a kompetencia) elveit vallja, nem individualista s erős kapitalizmusellenesség jellemzi. Rosne a püspökét idézi: „Latin-Amerika egy szülés fájdalmait szenvedi, mely világra hozza az új embert. Ezért az indiánoktól jön majd a megváltás a világ számára, mely ma önpusztító módon deformálódott”.
A reménység alapja tehát az indiánság, amely maga is újjászületőben van. Amint a mapuche asszony (Chile), Rosa Renque egy 1992-es zarándoklat kapcsán elmondta, új világ formálódik: „Ma, mi indiánok nem őrzünk haragot és gyűlöletet elnyomóink és üldözőink ellen, akik Kolumbusz hajójáról szálltak le. A szél azonban megfordult. A karavellák visszatérnek Európába és mi, indiánok ott leszállunk, és elhozzuk nekik mindazt a kincset, amit elvesztettek: a teremtés harmóniáját, a testvériséget, a közösségi érzést. Nyújtsuk kezünket egy új jövő számára.”
* * *
Latin-Amerikában, mint a kötetben több helyen is olvashatjuk, 1995-ben 45 millió indián állampolgár élt, 150 nyelvet beszélve. Ma, 2000-ben létszámuk túllépte már az ötven milliót.
Hans-Joachim König (ed.): El indio como sujeto y objeto de la historia latinoamericana. Pasado y presente. (Az indián mint a latin-amerikai történelem alanya és tárgya. Múlt és jelen). Frankfurt am Main-Madrid,1998. Ed. Vervuert.
Anderle Ádám